|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 78 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kocsis Károly 2015. november 24.Beszámoló A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 14. fórumárólA tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tizennegyedik alkalommal rendezett tudományos fórumot a magyar tudomány napja alkalmából. Konferenciánk a 2002-ben indult sorozat része, célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Idei rendezvényünk plenáris ülésére 2015. november 20-án került sor Kolozsvárott a hagyományos helyszínen, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Ez évi fórumunk központi témája A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok , a rendezvény fővédnökségét Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke vállalta el. Nagyszabású ünnepi konferenciánk minden évben nagy érdeklődésnek örvend, a rendezvény első napján a közönség plenáris előadásokat hallgathat meg, majd ezt követően a szakosztályok és fiókegyesületek szervezésében, szűkebb szakterületek szerint csoportosulva hangzik el több tíz értékes előadás, amelyeket minden esetben szakmai vita követ. A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyitotta meg, aki beszédében kiemelte a rendezvénysorozat jelentőségét, ezt követően Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Köszöntőjében kitért a szellemi elitnek a kisebbségi közösségben betöltött fontos szerepére. A köszöntések sorában Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke következett, aki a határon túli magyar tudományos intézmények számának gyarapodására hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy míg a kilencvenes évek elején mindössze tizennyolc műhelyt sikerült összeszámolni, mára már kilencven tudományos intézményről számolhatunk be. Az idén a plenáris ülésen tizennyolc előadás hangzott el, a nyitó előadást a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László tartotta Szépség és matematika címmel, aki először tisztelte meg jelenlétével az Erdélyben megtartott magyar tudomány napját. Ezt követően intézményvezetők tartottak beszámolót a gondjaikra bízott tudományos műhelyek kutatómunkájáról és tudománynépszerűsítő tevékenységéről. Egyetemi rektorok, csoportvezetők, múzeumigazgatók, kutatóintézetek vezetői számoltak be intézményeik tevékenységéről, az erdélyi tudományossághoz való hozzájárulásukról. Soós Anna távollétében Nagy László rektorhelyettes rajzolta fel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tudományos térképét, ezután következett Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora (Tudományos kutatás a Sapientia EMTE-n. Célok; feltételek és elért eredmények) és Bányai Éva, a Bukaresti Egyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának hungarológiai csoportvezetője nyújtott átfogó képet az egyetem múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az elérendő célokról. Ezt követően az egyetemi tanárok sorában Buzogány Dezső, a Református Tanárképző Kar és a Protestáns Teológiai Intézet oktatója kapott szót, aki Egyháztörténet és állagmegóvás címmel ismertette az általa vezetett kutatócsoport munkáját, míg Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára az orvosbiológiai kutatásokról beszélt a közönségnek közérthető formában. Biró A. Zoltán intézményvezető Csíkszeredából (KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) Szakmai és társadalmi szerep – Társadalomtudományi kutatóműhely címmel tartott előadást. Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője az első hét év tudományos munkásságáról értekezett. Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár osztályvezetője, video üzenetben küldte el A Teleki-Bolyai Könyvtár tudományos-, illetve tudománynépszerűsítő tevékenysége 2013-2015 című előadását. Erdélyi múzeumigazgatók (főként a történelmi Székelyföldről, de a szatmárnémeti múzeum aligazgatója is) ismertették intézményeik hozzájárulását a régió kulturális és tudományos életéhez: Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éléről (Utak és irányok a Székely Nemzeti Múzeum életében), Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója (Centrum a végeken – A Csíki Székely Múzeum tudományos munkája), Miklós Zoltán-István, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum vezetője (Értékorientált jövőépítés), Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója (Múzeumfejlesztési stratégiák a Maros Megyei Múzeumnál. Műemlékvédelem, kutatás és állománygyarapítás), Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója (A felzárkózás évtizede (2005–2015). Tudomány és közművelődés a Tarisznyás Márton Múzeumban), valamint Szőcs Péter Levente (A Szatmár Megyei Múzeum gyűjteményei és tudományos kutatásai. Eredmények és lehetőségek) A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Jakab Albert Zsolt tudományszervező tevékenységükről számolt be, és rendezvénysorozatunk tizenhárom éves pályafutásában először mutatkozhatott be a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is, jelenlegi elnöke, Rés Konrád a KMDSZ tehetséggondozó aktivitásáról tartott előadást. Az előadás-sorozatot a házigazda intézmény főtitkárának, Bitay Enikőnek a beszámolója zárta, A múlt értékei, a jelen kutatásai, a jövendő céljai az Erdélyi Múzeum-Egyesületben címen ismertette az EME kutatóműhelyeiben, könyvtárában, szakosztályaiban folyó tudományos kutatómunkát és tudománynépszerűsítő tevékenységet. Zárszavában az együttműködések jelentőségét emelte ki, utalva arra, hogy ez a fórum is ezt szolgálta azáltal, hogy 18 intézmény tudományos törekvéseiben tekinthettünk bele. „Csakis egymás tudományos tevékenységének megismerése, értékelése, tisztelete és az összehangolt együttműködés adhat alapot a kisebbségben működő hatékony tudományfejlődésnek” . A tudomány napi rendezvény keretében 2015-ben is sor került a Gr. Mikó Imre-emléklapok átadására. Lovász Lászlónak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének az EME tudományos kutatói és ismeretterjesztő munkássága folyamatos és hatékony támogatása elismeréseként adományozott Gr. Mikó Imre-emléklapot intézményünk. Sipos Emese tudományos kutatómunkája és az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett kiemelkedő munkássága elismeréseként, míg Mező Piroska és Kerekes György az EME kiadványainak szerkesztésében, gondozásában kifejtett kiemelkedő munkásságukért részesült Gr. Mikó Imre-emléklapban. A plenáris rendezvény fogadással ért véget az Agapé étteremben, melynek ünnepi hangulatát Márkos Albert és Kolcsár Péter kiskoncertje emelte. Erdélyi Múzeum-Egyesület eme.ro 2016. február 18.Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőtEgy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben. A Népszabadságnak nyilatkozó szociológus szerint jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat. „Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?" - tette fel a kérdést a Székely Hírmondó olvasója, merthogy túlságosan trágárnak érezte az előadást, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban látott. A napilap internetes szavazást is rendezett a problémáról. Kocsis Károly főszerkesztő teljesen legitimnek nyilvánította a kérdésfelvetést, miután a „felkorbácsolt facebookos, véleményfalas indulatokból" leszűrte, hogy az olvasójuk „álláspontja nem elszigetelt". Pár napja internetes aláírásgyűjtés indult Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió közszolgálati csatorna alkalmazottja, több erdélyi és magyarországi lap munkatársa ellen. A vád: nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő. A cél: tűnjön el a nyilvánosságból. Ferencz Zsombor, a petíció szerzője szerint ugyanis megengedhetetlen, hogy valaki a (romániai) magyar adófizetők pénzén „behozott ideológiákat", azaz liberális vagy baloldali nézeteket terjesszen. Ferencz maga is rendszeresen közöl jobboldali lapokban, köztük az egyetlen erdélyi szórású magyar újságban, a Krónikában, bár nem tartja magát újságírónak. Kedd délutánig a petíciót több mint 1700-an írták alá. Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásainak vezetője kérdésünkre elmondta: Parászka Boróka munkájával kapcsolatban semmilyen konkrét szakmai kifogás nem fogalmazódott meg, akik támadják, azok nem követik és nem ismerik Parászka Boróka újságírói tevékenységét. Azt is egyértelművé tette: nem kifogásolható szakmailag, hogy valaki liberálisnak vagy baloldalinak tekintett személyiségeket hív meg a műsorába. – Nem bűn sem baloldalinak, sem liberálisnak lenni, ahogy nem bűn jobboldalinak vagy konzervatívnak lenni. Az ilyen típusú megbélyegzés, azon kívül, hogy rendkívül primitív és a társadalomra nézve káros, egyben kirekesztő és megfélemlítő – hangsúlyozta hozzátéve, hogy beosztottjának a meghívottai kivétel nélkül elismert szaktekintélyek a saját területükön. A Parászka-ellenes petíció közzététele után az Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) közleményben ítélte el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést", nevek említése más vagy konkrét utalás nélkül. Az állásfoglalás annyira langyosra sikeredett, hogy Ferencz Zsombor úgy értékelte: éppen a petícióját „mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét védték meg". Ez is közrejátszhatott abban, hogy több újságíró és kiadvány is védelmébe vette Parászkát, illetve a gondolat- és véleményszabadságot. A Parászka elleni támadás nem az első. Az újságírót – aki munkája során az erdélyi szélsőjobboldali szerveződésekkel is foglalkozott – többször támadták különféle blogokon, közösségi oldalakon, számtalanszor fenyegették levélben, elektronikus üzenetben, gyakran fizikai, nemi erőszakkal. Viszont Erdélyben többen úgy érzik, hogy ezúttal az agresszorok „szintet léptek" azzal, hogy kirekesztő akciójukkal megpróbálják ellehetetleníteni az újságíró munkáját, amit ráadásul – egy demokratikus jog gyakorlásának leple alatt – igyekeznek legitim állampolgári követelésként feltüntetni. – Ez egy évek óta folyó nyomásgyakorlás és szervezett megfélemlítési kísérlet egy fejezete – mondta megkeresésünkre Parászka Boróka. Emlékeztetett: az újságírók és általában a nyilvánosságban dolgozók ellen több lejárató kampány is zajlik. Hamis információk, rágalmazások sora jelenik meg az interneten, facebookos platformok, átláthatatlan hátterű blogok, híroldalak terjesztik ezeket. – Akik ezekbe bekapcsolódnak, nehezen tudják követni, hogy mit támogatnak. Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává. A magam védelmén is gondolkodom, de ez egy csapdahelyzet: egy elmérgesedő, ügyészségi szintre jutó magyar–magyar konfliktus a román nacionalizmus számára kapóra jönne. Én pedig sem a román, sem a magyar szélsőjobbnak nem akarok muníciót adni – válaszolta a kérdésre, hogy tervez-e válaszlépést. Magyari Nándor László szociológus, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa szerint a Parászka elleni petíció ugyanazt a logikát követi, mint a Székely Hírmondóban megjelent felvetés. – Népi cenzúra, amit követelnek ott is meg itt is, átfogó cenzúrát, ami abból fakad, hogy „irányított kultúrát akarunk" – magyarázta. Az indíték kettős: egyrészt sokkal kényelmesebbnek tűnik, ha még azt sem kell eldöntenünk, hogy kit olvasunk, vagy mit hallgatunk, „hanem ezt mondják meg", másrészt ha lehetetlenné teszik a fülünknek idegen hangok létezését, akkor csak az marad, amit mi szeretünk. –Ez az igény (az irányított kultúrára) fogalmazódik meg itt is, csak már nem szocialista-kommunista, hanem jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista meggondolásból – fűzte hozzá. Magyari úgy véli, abban, hogy ez az igény felszínre tör, szerepe van a „magasabb" szinten zajló hatalmi-ideológiai harcnak. – Most azért hangosabbak, vagy mernek egyáltalán megjelenni a nyilvánosságban, mert úgy gondolják, hogy hátszelük van, hogy van Magyarországon egy olyan kultúrpolitika, amely ezt támogatja – fűzte hozzá. Úgy látja, ezek az eszmék megvoltak korábban, a kilencvenes években is, de akkor nem lehetett előállni cenzúrakövetelésekkel, miközben mára a társadalom emlékezetéből kitörlődött, hogy mit jelentett a cenzúra. Ugyanakkor pozitív fejleménynek tartja, hogy az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett, „nincs olyan jellegű megosztottság, amilyet a petíció elindítói feltételeztek". A „digitális lincselés" a magyarellenesseg.com oldalról indult. Az oldal több cikkében is foglalkozik a „nemzetáruló" Parászka Borókával, akinek felrója, hogy „mérgezi az erdélyi magyarságot a Magyarországról importált nemzetellenes balliberális eszmékkel". Ezek a gondolatok jelennek meg a Parászka-ellenes petícióban, illetve a számtalan megosztásban, amelyek futótűzként terjedtek az interneten. Február elején az Ő is egy magyarellenes címmel közzétett bejegyzés egyik terjesztője a Kemény bárók leszármazottja, Nagy Kemény Géza volt, aki több száz gyalázkodó kommentárt „gyűjtött össze" Facebook-oldalán. A poszt pár nap után eltűnt, bár nem világos, hogy Nagy törölte, vagy csupán a nagyközönség számára tette láthatatlanná. A magyarellenesseg.com működtetője és cikkeinek a szerzője Varga László Előd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi szóvivője. A domaint egy nagy-britanniai szolgáltató útján foglalta le, és egyes szám első személyben írott posztjaiban igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha külföldről írna, nem Erdélyben élne. A weboldal fenntartására adományokat is elfogad, ennek alapján sikerült azonosítanunk a termékeny „nemzeti érzelmű" bloggert a HVIM sepsiszentgyörgyi szóvivője személyében. Szőcs Levente. Népszabadság 2016. március 15.20 év - 2223 lapszám - 45 000 újságoldal - 180 000 cikkKöszönjük olvasóink, ügyfeleink bizalmát! Lapvárta Ambrus Attila Kis híján fél évtizede annak, hogy sajtótörténeti előadásomat így fejeztem be: „Elégedett lennék, ha öt év múlva azzal kezdhetném egyik írásomat, hogy az erdélyi magyarok azonosságtudatának megőrzésében, a sajátos identitás kialakításában központi szerepe volt és van a magyar nyelvű sajtónak.” S lám, most erre – a Székely Hírmondó újraindulásának huszadik évfordulóján – okom van. Elégedetten nyugtázhatom, hogy az újraalapítók, a lap munkatársai és az olvasói is méltóak a negyvenkilences elődökhöz. Akkor, negyvenkilencben volt becsülete a sajtónak. (A szó mindkét értelmében.) A közösségnek szüksége volt a hiteles információkra, a reményt nyújtó vezércikkekre, s a szabadságharc vezetői is fontosnak tartották ezt. Így történt, hogy amikor Bem József az általa a gazdaságilag legfontosabb erdélyi városnak tartott Brassóban már működő nyomdát talált, a Debrecenből magával hozott gépet szeretett székelyeinek ajándékozta. Ezen nyomták ki Kézdivásárhelyen 1849. június 7-én Háromszék első újságját, a Székely Hírmondót. A húsz évvel ezelőtt újra indult lap feladata ma nem kisebb és nem könnyebb, mint a Fogarasi P. Jánosé. Biztosítania kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit. Vissza kell adnia a székelységnek önértékelését és önbizalmát. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjai, művészek, írók, tudósok, lelkészek, politikusok rendszeres szerepeltetésével segítenie kell a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását. Ezt – naponta olvasom! – a Székely Hírmondó az elmúlt két évtizedben lehetőségeihez mérten meg is tette. Kívánom, hogy az elkövetkező évtizedekben is a Bem apótól nyomdát, szabad sajtót, újságot kérő háromszékiek leszármazottjainak, szellemi utódainak szolgálatában állhasson a lap, megérje, hogy a köz jó hangulatát jó híreivel fokozhassa, s reményt nyújtson a reményre építkezőknek. Isten éltessen, Székely Hírmondó! (A szerző háromszéki születésű újságíró, az úgyszintén 1849-ben alapított Brassói Lapok főszerkesztője.) Megyei lapot ünneplünk B. Kovács András Második évtizedét zárja illő megemlékezéssel a Székely Hírmondó, s külső munkatársaként magam is üdvözlöm az esemény alkalmából. Mint aki hosszú évekig másik hajóban eveztem, mi több, annak vízre bocsátásában is részt vettem, nem kívánom dicséretekkel elhalmozni, nem vallana jó ízlésre. Viszont szívesen papírra vetem, mit nem jelent számomra, és úgy vélem, olvasói számára sem a Székely Hírmondó, melyet különben megérdemelten tekint igazi megyei fórumnak híveinek mai tábora. A Székely Hírmondó mindenekelőtt nem egy piacidegen módon szerkesztett és adminisztrált újság, és e tény egy piacgazdaságban az egyedüli olyan helyzetfelismerésre vall, mely anyagi függetlenséget szavatolhat. Mindez a sajtó- és véleményszabadságról jutott eszembe, mellyel élni koldusként nem lehet. A Székely Hírmondó már indulásakor sem vette semmibe azt a drámai változást, mely az írott sajtó egész mai állását döntő módon meghatározza. A tévé, a film, a rádió, az internet, az elektronikus média elsőbbségének korában a nyomtatott lapoknak egész külalakjukban, írásaik terjedelmében, a tudósítói-cikkírói hozzáállásban, hogy egyebet ne mondjak: a címek adásában és a tördelésben is muszáj alkalmazkodniuk az új olvasói elvárásokhoz is. Abban pedig hatalmas és nagyon összetett ízlésváltás figyelhető meg. A Székely Hírmondó nem egy szólamra hangszerelt lap, az egyoldalúság sem politikai, sem ideológiai szempontból nem jellemzi, emiatt is nem hirdeti egy egyedül üdvözítő álláspont vagy nézet mindenekfelettiségét. Nem szócső, hanem újság. Így munkatársainak önálló véleményét, egyéniségét nincs miért eltipornia vagy egyneműsítenie. Nem infantilizálja olvasóit sem, tájékoztatás címén nem rágja szájukba azt is, mit szabad gondolniuk, az ítélkezést nemegyszer rájuk bízza, és jól teszi. No de hadd zárom azzal a kívánsággal: harmadik évtizedében sikerüljön még teljesebben betöltetnie vállalt hivatását, s ötvözze még hatékonyabban szabad vitafórum-jellegét a kisebbségi jogvédelemmel, ezek lévén tevékenységének az engem leginkább lekötő oldalai. Arról, hogy nem buta az olvasó Sántha Attila Istenem, hogy telik az idő, mondom egyre gyakrabban, mikor egy-egy 25, 20 vagy 15 évvel ezelőtti esemény ünneplésére hívnak meg, vagy csak egyszerűen bejelentik, fiú, azaz tata, újra eltelt ennyi és ennyi év. Most például Kocsis Károly lapigazgató (akkor még szervusz, Karcsi, fekete hajjal) szólt, hogy húsz évvel ezelőtt jelent meg a Székely Hírmondó legelső száma, emlékszem-e? Hát már hogyne: annyira kisméretű volt, kevés oldalszámú és kékes, hogy gyermekgyógyászok alig adtak volna neki pár megjelenést. Akkoriban nem éltem itthon, viszont a lehető legtöbbször jártam haza, így aggódtam is a lapért eleget, hogy megéri-e a holnapot, lesz-e újságja Kézdiszéknek. Elég az, hogy ‘96 nyarán, vakációban azon kaptam magam, vendégszerkesztő vagyok a lapnál (bármit is jelentsen ez), és ott gürizünk hármacskán a szerkesztőségben, nagy lelkesedéssel. No meg közben jól érezzük magunkat, be-benéztünk a Korzó irodalmi kávéházba is, ahol sok kulturális dolog forgott ott fenn akkoriban. A lap túlélte a nyarat, aztán az évet, majd az évtizedet, és öt éve megyei napilap lett. A kilencvenes évek elején sokat beszélgettünk – amikor még Kocsis Károly az Európai Időnél dolgozott szerkesztőként – arról, milyennek is kellene lennie egy kistérség vagy megye lapjának. Az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy legyen élő: ott kell lennie mindenütt, és a legégetőbb dolgokról szóljon. Nem lehet azt csinálni, hogy olyasmivel töltjük meg a lapot, ami csak egy-egy réteget érdekel. Nem lehet azt csinálni, mondtuk, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és nem beszélünk a kényelmetlen dolgokról. Mert az előtt, hogy az olyan kérdésekhez érjünk, mint például: kell-e, érdemes-e oktatni az olvasót, fel kell szolgálni neki az információt, azt, ami nem hirdetés. (Egy időben ez is volt a lap jelmondata: „Hír az, amit nem akarnak, hogy megtudj. Minden egyéb csak reklám”.) Ez alapján pedig az olvasó – aki sokkal okosabb, mint gondolnánk – úgyis eldönti, miről mit akar gondolni. Húsz év alatt a világ is, mi is változtunk. Azt viszont kijelenthetem, a lap elég sokat beváltott abból, amit az induláskor elgondoltunk. Hiteles tükörkép kell Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke Egy újság születésnapján mindenekelőtt a szólásszabadság jut eszembe. A felelősen értelmezett szólásszabadság, amelynek nincs köze a szabadossághoz, sem a fölhígult nyelvezethez, de annál több a kimondott, a leírt szó felelősségéhez, hatalmához. Úgy gondolom, egy egészséges társadalomban a sajtó szabadsága soha nem válhat le erről a felelősségről, hiszen a közösség tájékoztatása sem pusztán napi feladatteljesítés, hanem hivatás és szolgálat, amelyhez alázat kell. Nekünk, közéleti szereplőknek az a dolgunk, hogy megteremtsük a kellő terepet a szólásszabadság, a sajtószabadság gyakorlására, hogy biztonságba helyezzük ezeket az értékeket, alkalmasint pedig kiálljunk és megvédjük, amikor úgy látjuk, hogy veszélybe kerültek. Közösségünk szabadságjogairól való éves leltárkészítésünknek magasztos kerete nemzeti ünnepünk, március 15. Pedig lehet, hogy ehhez a számvetéshez sokszor nem is fennköltségre, nem is az ünnep szentségére van szükségünk, sokkal inkább arra, hogy hideg fejjel mérleget vonjunk arról: mink van, miben szenvedünk hiányt, és miről gondoljuk azt, hogy veszélyben van. Ennek keresztmetszetét kell naponta viszontlátnunk a sajtóban is, ami nem könnyű feladat, de annál nemesebb küldetés. Olyan hiteles tükörkép kell, amelyből mindannyian tudjuk, mi a dolgunk, mit kell tennünk közösen azért, hogy fedezékbe helyezzük mindazt, ami számunkra érték. Az ilyen felelősségteljes együttgondolkodásra mindig nyitott lesz a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete, én magam pedig – az újságírói szakma egykori gyakorlójaként – ennek az elvnek meggyőződéses támogatója. További eredményes közösségszolgálatot kívánok a Székely Hírmondónak! „Kívánjuk a sajtó szabadságát…” Toró. T. Tibor, az EMNP stratégiai alelnöke Az írott szó szabadsága nagy vívmány, egy közösség egyik legfontosabb joga. Nem véletlenül került a ’48-as „márcziusi ifjak” 12 pontja közé a kitüntetett első helyre: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”. Ma, a Székely Hírmondó új folyamának 20. születésnapján ugyanolyan időszerű ez a kérdés, mint 168 évvel ezelőtt. Igen, kívánjuk a sajtó szabadságát. Szeretnénk, ha újságaink, sajtómunkásaink legjobb szándékuk és tudásuk szerint az igazat és csak az igazat mutatnák meg, úgy, ahogyan az megtörtént vagy elhangzott. A közösség szabadságának egyik fokmérője sajtójának szabadsága. Szabad sajtó nélkül nincs szabad közösség. A sajtó szabadsága pedig a nagy közösségi eszmék, célok és értékek iránti elkötelezettséget jelenti, és nem az annak jegyében fellépő csoportok többé vagy kevésbé átlátható politikai céljainak kiszolgálását. Kívánom a Székely Hírmondó szerkesztőinek a szabadságot, hogy legjobb tudásuk és erkölcsi értékeik szerint írhassák az igazat. Mert írni is és élni is csak úgy érdemes. Kívánom a Székely Hírmondó olvasóinak, hogy mindig az igazat keressék az írott szó mögött. És ha nem találják, ne menjenek el mellette szó nélkül. Mert rajtuk is múlik a sajtó szabadsága, nem csak a szerkesztőkön. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. március 21.Tavaszi kincsMegjelent a 2016-os Székely Kalendárium tavaszi–nyári kiadása. Természetesen nem kizárólag tavaszi és nyári vonatkozású írásokat tartalmaz, hanem egész egyszerűen évente két kalendáriummal szeretnénk megörvendeztetni az olvasót, és a 2016-os esztendő jegyében ez lenne a második! Nyilvánvaló, ha az alapkiadásban például több a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó ételrecept vagy népszokás-ismertető, most valamelyest a húsvét és a pünkösd kerül előtérbe, de oldalszámban, a tartalom gazdagságában, kivitelezésben egyaránt a párjához méltó kiadványt teszünk le az olvasó asztalára. Természetesen a vezérelv is változatlan: felleltározni, népszerűsíteni mindazt, ami Székelyföldön értéket képvisel – őrizni és továbbadni a kincset. Miközben elsősorban Székelyföld természeti gyöngyszemeire irányítjuk a figyelmet, távolabbi vidékekre is elkalandozunk, az ujgurok földjétől Kis-Ázsiáig, főként oda, ahol magyar nyomokat is találni. Felidézzük múltunk kevésbé ismert mozzanatait, Horthy Miklós székely vitéze vagy éppen Lenin csíkmenasági testőre után kutakodunk, a jelenből pedig olyan személyeket állítunk reflektorfénybe, akikre méltán lehet büszke minden magyar, és nem csak a székelyföldi. Van köztük rákkutató professzor, közkedvelt karnagy, elismert színész, fáradhatatlan fotográfus, táncos lábú gyerkőc, keresett ólomüvegfestő, de még egykori szépségkirálynő is! A megannyi gasztronómiai írás mellett közel hatvan egyedi ételreceptet teszünk közzé, ugyanakkor az egészség megóvását szolgáló régi és mai tanácsokkal is ellátjuk az olvasót, a kertészkedőket hasznosítható tippekkel, a főzéstől nem idegenkedőket fűszerkalauzzal segítjük. Ha már olimpiai évben vagyunk, nem hiányozhat a sport sem, de a székely ember védjegyéül szolgáló humorból is bőven csepegtetünk. Mindezt tetszetős képanyag kíséretében, amely szintén nyomatékosítani hivatott: a földkerekség páratlan szépségű szegletét bízta ránk a Fennvaló, kötelességünk megbecsülni! Kocsis Károly szerkesztő. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 6.Fiatalodik az Erdélyi Múzeum-EgyesületA hagyományhoz híven a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartotta meg évi közgyűlését április 2-án, szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Amint az Bitay Enikő főtitkár jelentéséből is kiderült, a felmutatható eredmény igen tartalmas: 2015-ben az EME 103 rendezvénynek adott otthont (ebből 26 konferencia, 21 könyvbemutató, 4 kiállítás stb.), a szabad hozzáférésű Erdélyi Digitális Adattár (https:// eda.eme.ro) 21 ezer tételre gyarapodott, ugyanakkor 29 kutatási program és 4 szakmai képzés zajlott a szervezet égisze alatt, és nagy sikernek örvendett a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 14. fóruma is – tizenöt helyszínen 227 előadás hangzott el 316 szerzőtől. A közgyűlést megnyitotta Sipos Gábor EME-elnök, majd üdvözlő beszédében Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja arra a hagyományra utalt, amellyel az EME büszkélkedhet, igen gazdag kutatómunkát fejtve ki a magyar állam és a Magyar Tudományos Akadémia támogatását élvezve. Fontosnak tartotta aláhúzni, hogy az EME sok fiatalt vonz. Ugyanakkor kifejezte reményét, hogy a romániai restitúciós folyamat megbénulása és a magyarellenes hangulatkeltés az idei választások elmúltával alábbhagy. Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke szintén az EME munkájába bekapcsolódó több ezer egyetemista és a háromezres egyesületi tagság igyekezetét hangoztatta. Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár) 2016. május 15.Május elején lezajlott az MTA 187. közgyűlése, melynek során 24 külhoni magyar tudóssal gyarapodott az akadémikusok tábora. A közgyűlés második napján, a Külső Tagok Fórumán mutattuk be a Magyar Tudományosság Május elején lezajlott az MTA 187. közgyűlése, melynek során 24 külhoni magyar tudóssal gyarapodott az akadémikusok tábora. A közgyűlés második napján, a Külső Tagok Fórumán mutattuk be a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság 20 éves fennállása alkalmából magyar és angol nyelven megjelent elektronikus kötetet, amely összefoglalót és regionális tanulmányokat tartalmaz a tudományos nemzetegyesítés érdekében, az elmúlt két évtizedben tett erőfeszítéseinkről. A fórumon Lovász László, az MTA elnöke számos külhoni kutatótársunk tudományos teljesítményét ismerte el Arany János-díjakkal és -éremmel.Kocsis Károly elnök mta.hu/data/dokumentumok/magyar_tudomanyossag_kulfoldon 2016. augusztus 19.Sepsiszentkirály kettős ünnepeÁllamalapító keresztény királyunkra, a település névadójára, a sepsiszentkirályi filiális kápolna védőszentjére emlékeznek szombaton és vasárnap Sepsiszentkirályban. Szombaton 11 órakor veszi kezdetét a búcsús szentmise, vasárnap a református templomban ökumenikus istentiszteletet tartanak. Sepsiszentkirály rendes tagja a huszadik évét ünneplő Szentkirály Szövetségnek. Sándor Csaba mérnök a sepsiszentkirályi hívek képviseletében érkezett haza az augusztus 5–7. között megtartott csíkszentkirályi találkozóról. Vele a szövetség XX. évfordulója kapcsán beszélgettünk. – Az 1990-es évek közepén egy augusztus 20-i központi Budapesti állami ünnepségre meghívást kaptak a Szent István nevét, illetve a szentkirály-elemet nevükben hordozó települések polgármesterei. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat a települések elöljáróiban, hogy ne csak e helységek vezetői találkozzanak évente egyszer, hanem szervezzenek találkozót a településeken élők számára is. Csíkszentkirály ajánlkozott erre elsőként, így Szentkirályszombatján 1996-ban szándéknyilatkozatot fogalmaztak meg: eszerint szövetségbe tömörült a Kárpát-haza mindazon települése, amely nevében is őrzi szent királyunk emlékét. A szövetséghez huszonegy Kárpát-medencei település csatlakozott: Magyarországról Bakonyszentkirály, Kerkaszentkirály, Királyszentistván, Porrogszentkirály, Rinyaszentkirály, Szabadszentkirály, Szentistván, Szentistvánbaksa, Szentkirály, Szentkirályszabadja és Szombathely-Gyöngyöshermánszentkirály, Erdélyből Csíkszentkirály, Kalotaszentkirály, Marosszentkirály, Sepsiszentkirály, Székelyszentistván és Székelyszentkirály, Felvidékről Királyfiakarcsa, Vágkirályfa, valamint Sajószentkirály és Sajókirályi. Emlékezetes és bensőséges, mélyen vallásos ihletésű találkozó volt, ahol már egy helybeli faragómester elkészítette a szövetség évfordulós, mesterien tervezett és kivitelezett emlékkeresztjét. Az ünnepi búcsús szentmisén jelen voltak, szentmisét celebráltak és szentbeszédet mondtak Ft. Tamás József Gyulafehérvári segédpüspök, Csató Béla pápai káplán, tb. kanonok, csíkszentkirályi plébános. A találkozón megjelent képviseletek egy-egy emlékfenyőt ültettek el, tisztelegve a szövetségi évforduló előtt. Megállapítható, hogy azok a tekintélyes múltra visszatekintő kis katolikus községek, amelyek hosszú századokon át őrizték nevükben-lelkiségükben is István király emlékét, az ismeretlenség homályában, ismét, immár sokadszor egymásra találtak. Megerősítették szövetségüket önazonosságuk megőrzése, az országhatároktól függetlenül érvényesülő szellemi s lelki magyar egység, az egyenlő jogok és esélyek alapján való történelmi megbékélés és Európai integráció megtartása érdekében. Sepsiszentkirály emelkedett lelkiséggel várja az ünnepet. Miként azt a falu filiájába beszolgáló Kacsó Sándor illyefalvi plébánostól és Németh Zoltán katolikus gondnoktól megtudtuk, a búcsús szentmise szombaton 11 órakor a filiális kis templomban veszi kezdetét. Szentbeszédet mond és a szentmise főcelebránsa Kocsis Károly, a Sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia segédlelkésze lesz, koncelebrál Kacsó plébános. Mise után a templom udvarán kínálmációban részesülnek vendégeink – jelezte a gondnok, a rendezvény szervezője. Vasárnap, augusztus 21-én a teljesen felújított helybeli református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatják a búcsús megemlékezést, ahol a szószéki szolgálatot Adorjáni Levente Sepsiszentkirály-botfalusi unitárius lelkész végzi, imát mond Kacsó Sándor, és elhelyezik az emlékezés virágkoszorúját a templom előtt álló Szent István-mellszobornál. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 6.Hogyan lett „fejedelem” Mihály vajda?„Pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek” Bizonyos körökben nem kis felháborodást keltett a Sepsiszentgyörgyi digitális turisztikai tájékoztatóban szereplő mondat, amit az egyik helyi román tanácsos „sérelemként” tálalt, miszerint Mihai Viteazul az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély fejedelmének. Elismerjük, ez a megfogalmazás némileg elüt attól az idealisztikus képtől, amelyben Mihály vajda a három román ország (ebből egyik a 16. századi Erdély lenne) „egyesítőjeként” van megfestve, de sokkal közelebb áll az igazsághoz. Sőt. Az említett tanácsos felszólalása olyan vihart kavart, hogy még Antal Árpád polgármestert is magyarázkodásra késztette, mondván, a vajdára vonatkozó információkat megvizsgálják, és ha hibásak, akkor kijavítják az infópont tartalmát. Némi módosítás valóban szükséges, mert Mihály vajda mindig és mindenütt azt hangoztatta, hogy 1600-ban ő Rudolf magyar király (a címet 1576 és 1608 között viselte) megbízásából tört be Erdélybe. A megfélemlített rendek is Rudolfnak, s neki csak mint helyettesének (locum tenens) tették le az esküt, aki ezután mint „Mihály havasalföldi vajda, ő császári és királyi fenségének tanácsosa, erdélyi helytartója, hadainak Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben kapitánya” címeztette és nevezte magát. Az első országegyesítő „A oláh történetírók azt állítják, hogy Mihály Erdély fejedelme volt, s megkoronáztatta magát, azonban ez épp annyira mese, mint az, hogy egyesítette volna Erdélyt Havasalfölddel, s ezzel megalapította volna »Nagyromániát«. Mihálynak ilyen tervei nem voltak, s az erdélyi oláhsággal nem is törődött. Kétségtelen, hogy nagyvonalú ember volt, akit kalandorvére hajszolt arra, hogy minél többre vigye. De oláh nemzeti érzéke nem volt” – írja Asztalos Miklós A történeti Erdélyben (Bp., 1936) – és itt gyorsan megjegyezzük, hogy az oláh megnevezés helyett ma már a román használandó. Az más kérdés, hogy „ő azonban románul (helyesebben szláv nyelven) kibocsátott okleveleiben Havasalföld és Erdély fejedelmének címezte magát” – teszi hozzá Neagu Djuvara román (na jó, makedon) történész A románok rövid története című munkájában (Bukarest, 2008). Mihály vajda 1600-ban már csak azért sem tekinthető Nagy-Románia megalapozójának, mert a korabeli Erdélyt erős túlzás lenne román fejedelemségnek venni. Nagyjából olyan, mintha a mai Franciaországot neveznénk muszlimnak. A három ország egyfajta politikai egységét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hozta tető alá, öt évvel korábban. „Mihály, Havasalföld »tekintetes és nagyságos vajdája« ekkor veti alá magát s országát Báthory Zsigmondnak, »Erdély, Havasalföld és Moldva fenséges fejedelmének«, letévén neki a hűbéresküt – olvashatjuk Szádeczky Kardoss Lajos Erdély és Mihály vajda története című munkájában (Temesvár, 1893). – Az 1595. május 25-én kötött szerződés szerint Oláhország vajdástól s összes népével örökös urukul s királyukul választják, és ismerik el Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet. Ő erősíti meg ezután a havaselvi vajdát mint helytartóját kard-, buzogány- és dárdaküldés által, s a melléje főtanácsul adandó 12 bojárt. Kiváltságok az ő nevében adatnak; főbenjáró perek hozzá fellebbezendők; Havasalföld az erdélyi országgyűlésekre követeket küld; ezek adót szavaznak meg, miről a vajda számadással tartozik; fizetést a vajdának a fejedelem szab meg. A vajda címereiben nem használhatja a »Dei gratia« kifejezést, s csak családi pecsétjével él, míg az országét a fejedelem használja. A tisztviselők a fejedeleméi, nem a vajdáéi; külföldre követeket a vajda csak a fejedelem tudtával s engedelmével küldhet stb. Zsigmond ezek fejében Havasalföldnek teljes erőből való védelmezésére kötelezte magát. Hasonló szerződést kötött Báthory Zsigmond (1595. jún. 3.) az új moldovai vajdával, Rázván (Rézmán) Istvánnal is, kit az erdélyi sereg a törökhöz pártoló Áron vajda helyébe ültetett. Így e három keleti fejedelemség Erdély fönnhatósága alatt úgyszólván egy államtestté alakult.” De hogy ne csak magyar történészt idézzünk, gyorsan ideszúrunk egy mondatot újra Neagu Djuvara fentebb említett művéből: „Báthori Zsigmond egy személyben Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme lett, a két utóbbi vajdája pedig az ő vazallusa…” Ezen hűségesküjét Mihály később, 1599. június 26-án Báthory András fejedelemnek is megerősítette, miközben hadaival már javában készült Erdély lerohanására. Mézes-mázas ígéreteivel, sűrű fogadkozásaival (az Isten őt oly nyomorúságba süllyessze, hogy eledele fia húsa, itala vére legyen, ha ő az erdélyieket megcsalná – hajtogatta több ízben Báthory követei előtt) azonban úgy el tudta „altatni” hűbérurát, hogy az majdnem elájult a meglepetéstől, amikor hírét vette a vajda beütésének. De nem csak a fejedelmet verte át: Kornis Gáspár, az erdélyi sereg későbbi főparancsnoka is kijelentette, bőrét engedi lenyúzatni, ha Mihály esküszegőnek és hűtlennek bizonyulna… Ma sem tudni, hogy tényleg bízott a vajdában, vagy csak a kezére játszott, de tény, hogy amikor a sellenberki csata elején „engedte elfogatni magát”, sokan árulónak tartották – hogy a következő évben mégis a vajda martalócai koncolják fel; de az már egy másik történet. Mihály Bodzánál, a Tatárhavas-hágón tört be gyülevész hadaival Erdélybe, hogy tudja maga mellé állítani a Báthoryakat joggal utáló és velük szembe bosszúvágyat tápláló székelyeket. (Több mint 300 évvel később a román hadsereg ezt az útvonalat is használta, nagyjából hasonló „diplomáciai előkészítés” után – hogy finoman fogalmazzunk…) Követei révén sikerült is részben a maga oldalára állítani őket, ősi szabadságjogaik visszaállítását ígérvén, úgyhogy a továbbiakban seregének harmadát a székelyek tették ki. Innen, a Béldiek mezejéről indult aztán Nagyszeben irányába, útközben végigrabolva a Barcaságot és Szászföldet, és Sellenberk mellett ütközött meg Báthory jóval kisebb seregével. Az erdélyiek még így is majdnem kicsikarták a győzelmet (csapatai már menekülésbe kezdtek, székely kapitányai vették rá a vajdát a folytatásra), ám a kozák zsoldosok átállása megpecsételte az Erdély Mohácsaként emlegetett csata kimenetelét. Bolyongó egyiptomiak mögött Miután kémei jelentették, semmiféle ellenállásra nem számíthat, a csatatérről bevonult Gyulafehérvárra. De adjuk át a szót a kortárs erdélyi krónikásnak, Szamosközi Istvánnak (1570–1612): „Maga Mihály Gyulafehérvári bevonulása alkalmából nemes vérű, ragyogó, kékesfehér szőrű rác paripán lovagolt. Előtte kötőféken vezettek másik nyolcat, mindet drága arany- és ezüstszerszámmal felkantározva. Ő maga aranyszálakkal átszőtt, fehér selyempalástba és ugyanilyen anyagból készített ruhába volt öltözve. Palástjának szegélyén elöl széles csíkban, több sorban hímzett aranysólymok – családi címerének madarai –, amelyek mintha csőrükkel csipkedték volna egymást. Övén arannyal bevont és piros ékkövekkel kirakott kard függött. Magyar süveggel fedett fejét a baleári daru fekete bóbitájából készült, gazdag tollbokréta ékesítette. Bokáig vörösessárga kordovánbőrből, úgynevezett karmazsinból készült saru fedte a lábát, lába szárát egészen térdig borító sarukötője – ugyancsak sárga selyemből – sorban rávarrott gyöngyöktől csillogott. Ilyen büszke, még ünnepi játékokhoz vagy menyegzőhöz is túl díszes öltözetben lépdelt méltóságteljesen, ezzel a pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek. Ezenkívül nyolc kürtös fújta törökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását. Tíz citerás követte őket, abból a népségből, amelyet bolyongó egyiptomiaknak – köznyelven cigányoknak – neveznek; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak, a csupa barbársághoz képest nem is visszatetsző csoport: piszkosan, fedetlen fővel, úgy, hogy egész testi megjelenésükön és viselkedésükön látszott a szolgai meghunyászkodás és önérzet nélküli félénkség. A lovon ülő vajdát jobbról is, balról is nyolc-nyolc kengyelfutó szolga vette körül, férfihoz nem illő ruhában, futásra készen. Így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi palota felé tartott. Amerre haladt, bojárok és más hírneves nemesek lovagoltak a nyomában, katonák és fegyveresek hosszú sorától követve. A háború során zsákmányolt, a Báthoryak sárkányfogas címerével díszített fejedelmi zászlókat ott hordozták kibontva a vajda mögött. (…) Mihály bevonulásából azonban, bármily nagyszerű pompával rendezték is meg, hiányzott valami, aminek elsősorban meg kellett volna lennie. Hiányzott az ország lakosságának szerencsekívánása, hiányzott a nép örvendező zúgása, a vidám ünnepi kiáltozás, üdvözlés. Senki sem lengette a karját, senki sem adott kegyes imával hálát az égi hatalmaknak. Nem futott össze a nép, mindenki otthonának falai közé rejtőzött, vagy csak a kapuk és ablakok rácsain keresztül nézte a barbár elhaladását. Gyászos csend borult az egész városra.” Nos, ezt sokféleképpen lehet értelmezni, csak éppen szabad fejedelemválasztásként nem, tehát azt a megfogalmazást, hogy az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély urává, meglehetősen diplomatikusnak érezzük. Persze, korántsem akarjuk ezzel azt sugallni, hogy a magyar történelem minden szereplője makulátlan lett volna, hiszen közöttük is szép számmal találunk hitszegőket, árulókat, becsvágyókat, gyilkosokat, zsarnokokat. Csak éppen nem szabad ennyire felkapni a vizet, ha netán az orrunk alá dörgölik. Kocsis Károly Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. április 3.Hivatalos: jogutóda az EME gr. Mikó Imre tudóstársaságánakTovábbi fiatalítást szorgalmaztak az évi közgyűlésen A hagyománytól eltérő módon a Jókai utcai székhely ülésterme adott otthont április 1-jén, szombaton délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi közgyűlésének, amelyen 2016 mérlegét és 2017 célkitűzéseit vették számba, továbbá díjakat adtak át, és új választmányi tagokra voksoltak a megjelent tagok. A változtatásra azért került sor, mert – amint azt megnyitójában Sipos Gábor EME-elnök közölte – a rendezvény szokásos színhelyét, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermét most renoválják. A közgyűlésen az egyik magyarországi vendég szakmai vezető tisztségviselő szájából többek között elhangzott: az anyaországgal fennálló nagyon szoros és eredményes kapcsolattartás szellemében a magyar kormánynak támogatást kell nyújtania abban, hogy a határon túl különböző akadályok között munkálkodó magyar fiatal kutatók, tanárok, diákok könnyebben hozzáférhessenek az informatikai úton elérhető tudományos tartalmakhoz. Elnöki megnyitó beszédében Sipos Gábor átlagosnak nevezte az elmúlt esztendőt, ami szerinte a mai viszonyok között elismeréssel felérő értékelés. Jó teljesítményt mondhattak magukénak a kutatási programok, a konferenciák, a szakosztályok rendezvényei, viszont az alkalmazottak bérei változatlanul alacsony szintre kényszerültek. Sok fiatal csatlakozott tavaly Köszöntőt mondott Kocsis Károly, a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, aki a tisztújítás elé néző MTA és az erdélyi magyar tudományos élet szoros kapcsolatát méltatta, melynek eredményeképp az EME teljesítménye évek óta emelkedő tendenciát mutat. Polonyi Géza, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja azt hangsúlyozta, hogy az EME nemcsak tudományos, hanem közművelődési értékeket is szolgál. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke kiemelte, hogy 2016-ban 186 új taggal bővült az EME, köztük sok fiatallal, akik Amerika és Nyugat-Európa óriási elszívó erejének ellenállva itthon maradtak. Korábban közzétett főtitkári jelentéséből Bitay Enikő néhány adatot ragadott ki. 103 rendezvény, 47 kiadvány, 31 kutatási program, 4 szakmai képzés szerepel a tavalyi megvalósítások listáján, amit 13 főállású és 33 külső munkatárs segítségével szerveztek meg, bonyolítottak le. „Felelősek vagyunk a munkatársaink jövőjéért, kutatásaink minőségéért, működésünk átláthatóságáért, ugyanakkor a korszerű szervezet kialakításáért is. Az évek során az intézményt sokrétű tudományos tevékenységgel, minőségi tartalommal töltöttük meg, ideje, hogy intézményi rendszerünk erős bázisát és a méltányos jövedelmeket hosszú távú tevékenységre építsük ki. Ennek jegyében készült el ősszel a regionális tudásközpont tervezete, mely által stratégiai céljainkat kívánjuk megvalósítani, intézményünket stabil alapokra állítani” – mondta a főtitkár. Új fejezet a gyűjtemények, ingatlanok visszaigénylésében Fábián Botond gazdasági tanácsos jelentéséből kiderült, hogy az EME bevételei 4,25%-kal, kiadásai 2,28%-kal nőttek, a tételek döntő része támogatásokból valósult meg, és ez így lesz az idén is. Imecs Veronka az ellenőri jelentést ismertette, Bányai József jogtanácsos pedig arról számolt be, hogy megszületett a végleges bírósági ítélet, melynek értelmében hivatalosan elismerik, hogy az EME a gróf Mikó Imre által alapított társaság jogutódja. Ennek pozitív szerepe lehet az eltulajdonított ingatlanok és gyűjtemények visszaszerzésében. Monok István, az MTA Könyvtár és Információs Központ főigazgatója arra figyelmeztetett, hogy kérdőjeles a digitális könyvtárak megőrizhetősége, ezért nem szabad megszüntetni a papíralapú könyvtárakat, legfeljebb csak csökkenteni azokban a példányszámot. Ő pedig javasolja a magyar kormánynak, hogy támogassa a külhoni magyar fiatalokat a digitálisan terjesztett tudományos tartalmakhoz való jobb hozzáférésben. Ki kapott Apáthy-díjat, Mikó-emléklapot? A jelentések és az idei munkaterv elfogadása után az EME választmányába kerültek a következők: Kis Boglárka Mercedesz, Kisfaludi-Bak Zsombor, Talpas János. Az Apáthy István-díjat az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány ötévente adományozza kiemelkedő kutatómunkáért, egyfajta életműdíjként. Legutóbb anyagi okokból ez elmaradt, most viszont két személy is részesülhetett benne: Kolumbán József (laudációt mondott Kása Zoltán) a matematika, Sipos Emese (laudálta Bódis György) pedig a gyógyszerészet terén kifejtett munkájáért kapta az elismerést. Gróf Mikó Imre-emléklappal jutalmazták Egyed Emesét az irodalomtudomány terén végzett egyetemi oktatói tevékenységéért és kutatómunkájáért, Garda Dezsőt a történelemtudományban kifejtett munkájáért, és Vincze Máriát a közgazdaságtudományban végzett oktatói tevékenységéért. Külön köszöntötték a nyugdíjba vonulás előtt álló Tarnóczi Mariannt, a Határon Túli Magyarok Hivatala Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken keresztül lelkesen és hathatósan támogatta az EME-t. Az ünnepelt megnyugtatónak nevezte a Kárpát-medencei fiatal tudósnemzedék kapcsolattartásra irányuló törekvését, és elárulta: keresik megfelelő utódját. Zárszavában Sipos Gábor célként említette meg a hazai tehetősebb rétegek bevonását támogatások reményében, valamint az EME ingatlanjainak jobb kihasználását. Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 31.Vízen innen: MezőföldönMinden, ami a Feketeügyön innen van, az Felső-Mezőföld. Osztjuk, rendezgetjük az ott lakókkal a felső-háromszéki rónának azt a részét, amely a nagy víztől (mert így is emlegetik a Feketeügyet) északnyugatra terül el. „Községileg is együtt vagyunk – erősítik. – Katolna vezet, az a mi központunk. Mátisfalva még ide tartozik, de tovább már a csernátoni határ terül el.” Így van ez! – bólintott rá beszélgetésünk alkalmával Kocsis Károly is, aki az ikertelepülés, Kézdimárkosfalva falufelelőse, Mátisfalva lakója. A kicsengetés itt is ünnep – Az egész környéken kerestük a vendéglőket, az asztalnyi üres helyeket, ahová a rokonokkal le tudnánk ülni egy ünnepi ebédre – ismételgették a gondokat Mezőföldön is, mert nincsen e vidéken olyan falu, ahol a diáklányok-diákfiúk sikerének ne örvendene együtt a rokonság. – Ez nem rongyrázás – magyarázták Márkosfalván is –, de a szülők is le szeretnének ülni egy asztal mellé úgy, hogy ne a konyháról és főzésről-sütésről lenne szó, mert az esemény számunkra is ünnep. Ünnepi ruhát, székely népviseletet öltő fiatalokkal lehetett találkozni mindenütt, virág és zene tette valóban ünneppé május végét Mezőföldön is. – Nálunk, mármint Márkosfalván, a kultúrotthon üres hátsó szobáiban terítenek két alkalommal is a hétvégén, már sürög-forog az asszonynép – mutatja Veress Benedek harangozó. – Minden egybeesik. Itt a permetezés és a kapálás ideje, eső volt, s a kertekben palántálnak, és konfirmálások zajlanak mindenütt Mezőföldön. A 437 lelkes márkosfalvi egyházközségről Papp Zsolt lelkipásztortól érdeklődtünk, aki elmondta, hogy református kollégiumi vallásoktatói pályafutás és New York-i, eresztevényi lelkészkedés után hívta meg a márkosfalvi gyülekezet. A hívek segítségével rendezték a helybeli parókia környékét, gyümölcsöst telepítettek, a községi tanács támogatásával nyílászárócserét kezdtek a templomnál, a lelkészi lakon, kerítést építettek, készülnek a lelkészi lak tetőzetének javítására. Ünnepi előadást szerveznek az 500. évfordulóra szeretetvendégséggel. – Halljátok-e, asszonyok? Öntsetek egy kicsi vizet azokra a virágokra, a festő szobrához vezető ösvény mellé, a virágra víz kell! – rendelkezett Tusa Levente szentkatolnai polgármester. A Barabás Miklós-emlékparkról volt a szó. – Mi nem is csodálkozunk, ha rendelkezik-parancsolgat – jegyezték meg a kultúrház előtt tébláboló férfiak, ez az ő tulajdonsága s feladata is. Kaptunk mi is az alkalmon, s megkérdeztük futtában: mi a helyzet, mikor lesz új iskolája-óvodája Kézdimárkosfalvának? – Meghirdettük a versenytárgyalást – jött a rövid felelet. – Sietek, mert jön egy rendőr vendégem, térkamerákat akarok felszereltetni minden faluba, hogy megelőzhessük a bajokat – s pillanatok alatt tovaillant a polgármester. – Az új iskolának mi örvendünk a legjobban, a márkosfalviak s a gyermekek – nyilatkozta Néda Imola tanítónő, aki elmondta, hogy negyedszázadnyi gyermek okul-tanul a régi, megrogyott épületben, de egy-két év múlva jobbra fordul majd a demográfia. Van-lesz jövője Barabás Miklós falujának – a nemzet festőjének nevét fogja viselni az új iskola is –, a tavaly is tizenkét gyermek született a faluban! Mit kongat a martonfalvi nagyharang? Merthogy éppen húzták a delet Kézdimartonfalván. Azt kongatja most, hogy per-me-te-zés, per-me-te-zés! – értettük mi. – Nagy munkaidő van most itt – felelte Héjja Alpár, az a helybeli fiatalember, aki azért egyedi, mert a kézdivásárhelyi mezőgazdasági szakiskola végzettjeként kijelentette: nekem a mező, a mezei munka a lelkem, szeretem és nagy akarattal végzem. Alpár példája annak a háromszéki fiatalnak, aki szülei segítségével (édesanyja, Magdika is diplomás mezőművelő szakember) nem kívánkozik külföldre, itthon próbál megélni, megnősült, családot alapított, fészket rakott. Sietve mondta el, hogy édesapja vízzel tölti a ciszternát, permetezni kell, mert összehajlottak a pityókabokrok: most történik a gyomirtás, utána jön a ragya elleni, végül pedig a bogarak elleni kezelés. Mindezt szigorúan szakaszosan kell elvégezni. Begyújtja a traktort és továbbrobog. Az apa, Héjja Miklós talán kissé ráérősebb, és figyelmeztet: – Nézze meg a katolikus kápolnánkat, közösségi munkával szépen rendbe tettük, új ruhába öltözött. Aktív papunk van, Opra István a plébánosunk – hangsúlyozta az egyháztanácsos, és biciklijén ő is elkerekezett a kánikulában. Nekünk már csak arra maradt időnk, hogy lencsevégre kapjuk azt a martonfalvi családi házat, ahol a Kalabér család élt, néhai Kalabér László (1937–2008), aki ornitológiai munkásságát 1965-ben kezdte. Külföldi tanulmányi és gyűjtőkirándulásainak sorát egy dél-magyarországi tojásgyűjtő úton nyitotta meg, majd szinte egész Európát bejárta, ismert szakemberekkel alakított ki eredményes kapcsolatot. Nemzetközi madártani kongresszusokon vett részt, az UNESCO égisze alatt működő Nemzetközi Madárvédelmi Tanács ragadozó madarakkal foglalkozó eurázsiai munkaközösségének végrehajtó bizottsági tagja volt. Szakközleményei a nagyváradi, a sepsiszentgyörgyi Aluta, a brüsszeli, a lillei, a budapesti Állattani Közlemények, a csíkszeredai Acta Hargitensia, valamint a korabeli múzeumi évkönyvek és tudományos ülésszakok alkalmából megjelenő kiadványok hasábjain láttak napvilágot román, magyar, francia és angol nyelven. A ragadozó madarak ökológiai szerepével, a madarak posztembrionális fejlődésével, tojáskutatással (oológia) és a madártan környezetvédelmi vonatkozásaival, s így a mezőgazdasági vegyszerek tojáshéjban való felhalmozódásával is foglalkozott. Posztumusz kötete magyar nyelven Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában címmel jelent meg a brassói Fulgur Kiadónál (1997-ben) a sepsiszentgyörgyi Trisedes Press támogatásával. A tudós nevét emléktáblával kellene megörökíteni szülőfalujában. Fejlesztés is lesz Hatolykán Felújított aszfaltburkolaton robogtunk Hatolyka felé. Szakemberként állítom, hogy a falu gyógyfürdőjének mofettája az egész térség legerősebb és leghatásosabb gázfürdője egyrészt azért is, mert kimondottan a vehemens ásványvizes-gázos feltörésre épült, ahol a leghatásosabban érvényesül a gázok természetes radioaktivitása is. A gyógygáz hozama akkora, hogy a felesleges mennyiség egy arra kialakított úton a szabadba távozik. Méltán büszke Tusa Levente polgármester a hatolykai egységre, és jelezte: fejlesztési elképzeléseik is vannak. Szabadtéri strandot szeretnénk kialakítani az elkövetkező időszakban a gyógyfürdő előterében – tájékoztatott –, amely révén a vízi sportokkal és a hasznos szórakozással odacsalogatnánk azt a fiatalabb nemzedéket is, akik egyelőre nem látják szükségesnek a gyógykezelést. A gyógyfürdőnél Bardocz Róbert egységfelelős fogadott, aki elmondta, a nyáron keddtől szombatig 11 és 18 óra között tartanak nyitva, vasárnap és hétfőn zárva vannak. Szolgáltatásaik között ott a meleg ásványvizes és a hidromasszázsfürdő, a mofetta, a szauna, a kardiófitnesz gépek. Az ásványvizet mofettás és gyógyszeres kisegítő kezeléssel együtt a mozgásszervi megbetegedések, a periférikus érbántalmak, magas vérnyomás és szívkoszorú-érelmeszesedés tüneti kezelésére használja a környék. A borvíz útja program részeként létrehozott fürdőközpontot a Kovászna Megyei Aquasic Egyesület és a szentkatolnai önkormányzat működteti. Megkeresésünkre az egyesület ügyvezető igazgatója, Demeter István elmondta, folyamatban vannak azok a hivatalos papírformaságok és egyezkedések, amelyek révén a fürdőgyógyászatban jártas és gyakorlott balneoterápiás szakorvost alkalmaznak az egységhez, aki előzetes vizsgálat alapján írja elő a gyógykezelés olyan mozzanatát az ideérkezőnek, aki a természetes gyógytényezőket igénybe akarja venni. Ha a szükség megköveteli, az egyesület ezt a szolgáltatást kiterjeszti a kezelésében levő többi egységre (Oltszem, Előpatak, Málnásfürdő, Bölön) is. A távolabbi vidékekről ide igyekvőknek mondjuk el – utóbbi időben külföldről, Magyarországról is jelezték, hogy kipróbálnák a hatolykai gyógymódot –, hogy a település központi része alatt mindenütt ez a természeti kincs rejtőzködik, van borvízkútja a falunak, és számos udvari kútban is ásványvíz tör fel, jó néhány lakás pincéje szén-dioxiddal van tele. Ezek a kevésbé ismert, ún. hatolykai pince-mofetták. Meglehet, hogy a távolabbról érkező a település felől is érdeklődne. Hatolyka idegenforgalmi értéke a templom előterében álló, 1668-ból való ácsolt harangláb, Háromszék legrégibb ilyen jellegű építménye. Kora középkori templomát a barokk korban megújították. Külső falán az első világháború hőseinek kőbe vésett névsora látható. Templombúcsúja mindenszentek napján van. Figyelemre méltó az elemi iskola előtt álló kis székely kapu, Kelemen Dénes gelencei tanító és faragómester egyik legkorábbi munkája (1957). Tatarozásra szorul. A falu határából szórvány régészeti leletek láttak napvilágot. Egy római kori díszített csontnyelű kés került a Székely Nemzeti Múzeumba. A faluban – csodák csodája – megmaradt és ismét felújították a tavaszi kakasütés régi helyi népszokását. Húsvéthoz kötődött, de az utóbbi években a mindenkori falunapok kedvenc attrakciója. Évente mintegy negyedszáz gyerek és felnőtt nevez be a játékba. Az viheti haza a kakast, akinek sikerül bekötött szemmel, három próbálkozásból hosszú pálcájával megérintenie, enyhén megütni a lábánál kikötött kakast. A településhez több jeles család és személyiség kötődik. Idevaló származású volt a jeles Potsa család, neves képviselője, Hatolykai Potsa József (1836–1903), Háromszék vármegye főispánja, a kor jeles közéleti személyisége. Ma is él itt nevében a Pakó család, amelynek tagjai már Bethlen Gábor idejében lustráltak. Pakó János püspöki titkár, címzetes esperes és kolozsmonostori pap volt. A Pap családból származott Pap András székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumi tanár. Hatolykai származású volt Mattis-Teutsch János (1884–1960) festőművész, a múlt század eleji európai avantgárd festőművészet képviselője. Hatolyka testvértelepülési kapcsolatot tart fenn a magyarországi Tardona községgel, amely ma az egyik legjelentősebb Jókai-emlékhely. Jókai Mór a szabadságharc bukása után a feltételezett megtorlások elől itt keresett és talált menedéket addig, míg felesége, Laborfalvi Róza nem szerzett számára menlevelet. A tardonai Jókai-háznak nevezett épületben kapott helyet a nagy regényíró emlékszobája. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 16.Kacsó Albert-emléktúra a Feliratos-barlanghozSzékely nyomok a Regátban Július 17-én két éve lesz annak, hogy a kézdivásárhelyi táltosként közismert Kacsó Albert tragikus hirtelenséggel elhunyt. A szomorú évforduló apropóján özvegye emléktúrát szervezne arra a helyre, amely a titkát talán megnyitotta Berci előtt, de ő azt már nem tudta megosztani velünk. Kacsó Izolda a Buzău megyei Nucu falu határában található ún. Feliratos-barlanghoz szeretne emléktúrát szervezni. A Bozioru községhez tartozó, hegyek között meghúzódó kis település egyedülálló nevezetessége már önagában komoly vonzerőt képez, ám az egész vidék – ne feledjük, hogy az 1845-ig létező Săcuieni (más néven Secuieni vagy Saac), azaz „székely” megye területén vagyunk – különös jelentőséggel bírhat a múltunk iránt érdeklődők számára, hiszen még Nicolae Iorga is Székelyföld havasalföldi meghosszabbításának tekintette. Elég csak a környező településneveket ízelgetni, s azonnal otthon érezzük magunkat! Nucutól mindjárt délre ott rejtőzik Scăeni falucska, nyugatra Aluniș (Mogyorós), valamivel északabbra Secuiu. Aztán távolabb Buzău (Bodzavásár), Chiojdu (Kövesd), Cislău (a lócsiszárból), Pănătău (pemetefű), Unguriu (Magyaros), Sibiciu (Szépügy), Homorâciu (Hamarügy), Făcăieni (fakó), Corlătești (korlát), Ghiosești (Diós), Șoimescu (sólyom), Șoimari (Solymár), Zărnești (a Barcaságban is van Zernyest), Lapoș (Lápos), Buda Crăciunești (Budakarácsony), Colceag (kócsag), Făcăieni (fakalány) stb. A székely eredetre utaló patak-, domb- és erdőneveket tucatjával lehetne sorolni, a Vintilă Vodă-i Menedec nevű várról nem is beszélve. Tudta a kedves olvasó, hogy Ploiești városa Esővásárhelyként, Vălenii de Munte pedig „székelyek vására”-ként jelenik meg a régi térképeken? Visszatérve az emléktúra célpontjára, a Feliratos-barlang falain különböző, egymástól elkülöníthető történelmi korokból származó jelek láthatók. A legrégebbiek, a Kr. e. 6–4. századból fennmaradt tőr-, nyíl- és lándzsahegy-ábrázolások az akkoriban ezen a területen élő szkíta agathyrsek emlékét őrzik – és itt megint csak a székelyek szkíta eredetét bizonygató elméletek jutnak az eszünkbe. De ha ez nem lenne elegendő „székely nyom”: a barlang középkori (Kr. u. 4. század utáni) lakói is irkáltak a falakra, és a cirill betűk, számok között székely rovásjelek is felfedezhetők! Ezek közül Ráduly Jánosnak több olyan betűt sikerült azonosítani a nikolsburgi ábécé alapján, amelyek már az Árpád-korban is előfordultak. Nem csoda, hogy ez hely erősen felcsigázta az amúgy is minden iránt érdeklődő Kacsó Albert fantáziáját, többször is megfordult a barlangban, élete utolsó vasárnapján a családját is oda vitte el kirándulni. Kacsó Izolda ezért tervezi Nucuba a férje emlékének szentelendő túrát július 23-án. Ígérete szerint – e sorok írója mellett – a környék helyneveit alaposan ismerő Sántha Attila is ott lesz, de Izolda főleg régi barátok, kirándulótársak segítségére, részvételére számít, a 0722.870.968-as telefonszámon bármikor elérhető. Hátha sikerül annyian összeverődni, hogy autóbuszt kelljen fogadni… Kocsis Károly Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. június 17.Tisztújító közgyűlésre került sor a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnál2017. június 17-én került sor az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) tisztújító testületi ülésére a szervezet kolozsvári székházában. Az ülésen jelen volt Kocsis Károly akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke, Tarnóczy Mariann, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetője, valamint Roósz András, a Miskolci Területi Bizottság elnöke. A testületi ülés első részében beszámolót tartott Salat Levente akadémikus, a KAB leköszönő elnöke, aki a megelőző 3 évben vezette a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságát. A leköszönő elnök érdemeit Kocsis Károly akadémikus méltatta. Ezt követően az ülés második részében a KAB testülete megválasztotta a következő 3 évre az új elnökséget: Elnök: Néda Zoltán akadémikus, az MTA külső tagja Alelnökök: Természettudományok: Csibi Vencel József akadémikus, az MTA külső tagja Élettudományok: Tiboldi István, az MTA külső köztestületi tagja Társadalomtudományok: Péntek János akadémikus, az MTA külső tagja Tudományos titkár: Salat Levente akadémikus, az MTA külső tagja kab.ro 2017. július 14.Levélféle a Transindex újdonsült főszerkesztőjéhezKedves Kulcsár Árpád! A Székely Hírmondót szerkesztők, újságírók állítják elő, akik keményen megdolgoznak, nem ritkán áldozatot hoznak szellemi függetlenségük megőrzéséért, ami egy kisebbségi sajtóorgánum részéről nem egyszerű feladat. Éppen ezért ijesztő tájékozatlanságra és rosszindulatra vall közvetve eltartott bértollnokoknak nevezni bennünket, az antiszemitizmus vádjáról nem is beszélve. Márpedig Ön – Nálunk is állami finanszírozott a magyar gyűlöletbeszéd alcím alatt – a következő mondatokkal zárta Székely apokalipszis, most című terjedelmes eszmefuttatását: „a Hargita Népe megyei finanszírozású, ahogyan a Székely Hírmondó is. Ez az a lap, ahol Czegő Zoltán évek óta háborítatlanul zsidózik. És ez láthatóan nem kínos senki számára.” Ezen állítással szemben engem például fölöttébb zavarna, ha valaki háborítatlanul „zsidózna”. Csakhogy az utóbbi három esztendőben (tovább nem volt türelmem kutakodni az archívumban) ilyennek nyomát sem találtam Czegő Zoltán nálunk megjelent írásaiban – remélhetőleg nem számít annak, ha egy-két alkalommal utalást tett George Soros vagy Tom Lantos zsidó származására. Annál is inkább nem, mert a román hírtévékben rendszeresen „magyar származásúnak” mondják őket, ami megtévesztő. Ugye ez nem meríti ki a „zsidózás” fogalmát? Magyarország svájci nagykövetét sem hallottam még tiltakozni székely gyökerei felemlegetése miatt. Ami pedig a „finanszírozást” illeti (és most hadd ne firtassuk az „állami” és „megyei” közti igen lényeges különbséget), szeretném leszögezni: a Székely Hírmondót – az olvasókon és a hirdetőkön kívül – az égvilágon senki nem „pénzeli” sem a megyéből, sem „államilag”. Támogatást is egyedül a Communitas Alapítványtól kap, persze, jóval kevesebbet, mint a Transindex. És ez láthatóan nem kínos senki számára. Ps. A fenti, válasznak szánt állásfoglalásomat a Transindex mindmáig nem hozta le. Ehelyett az inkriminált cikk ránk vonatkozó részét utólag ködösen átfogalmazták, főmunkatársunkra pedig nemes egyszerűséggel „rasszista, antiszemita, gyűlöletkeltő” jelzőket akasztottak. Ennek ellenére mi soha nem vetemednénk arra, hogy a portált Transzsindexnek, alkalmazottjait pedig Soros-bérenceknek nevezzük. Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. július 31.AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSEA PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1 Péntek János az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár pentekjku(kukac)gmail.com Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem. Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005). A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak. Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében. Az alárendeltség következményei Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel. Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.) A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra). Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről. Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke. Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik. Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb. A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé. A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat). Magyar román Református 93,78% 3,29% (19 802) Unitárius 93,67% 1,80% (1044) Ortodox 1,65% (26 009) 93,67% 1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat) A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.). Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt. A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről? A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011). A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe. A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás. Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára. IRODALOM Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18. Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14. Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94. Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM LÁBJEGYZETEK 1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. < 2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. < 3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). < 4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). < 5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. < 6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. < Magyar Tudomány 2017. október 3.Református sziget a szász tenger kellős-közepénTemplommentő misszió a szomszédban Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól. No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.” Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit. Moldvából Kóborra Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte. „Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.” Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.” Székelyek az ostromban A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében. Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá. Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet. A misszió nagy célja „Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…” Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők… „Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.” A világon egyetlen Kóbor van Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.” Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos. „Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.” Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt: Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290 Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 17.Megjelent a Székely KalendáriumNem engedünk a negyvennyolcból! Elismerem, a fenti cím kissé szigorúnak tűnhet, pedig csak arra utal, hogy a legújabb Székely Kalendárium 48 oldallal vaskosabb a korábbi kiadásokhoz képest, ami jelentős tartalmi színesedést, gazdagodást eredményezett. Az alapelv viszont nem változott: Székelyföld kincsestárának átörökítése, népszerűsítése. Több fejezetben is érdekes, gyakorlatban alkalmazható tudnivalókat kínálunk gyógy- és fűszernövényekről, gombákról, székelyföldi orchideákról, a gasztronómiai részt pedig több mint ötven eredeti erdélyi ételrecept erősíti termesztési, eltevési, tartósítási praktikákkal kiegészítve. Erdély 100 évvel ezelőtti megszállásáról, a Székely Hadosztály megalakulásáról többen is értekeznek, továbbá Szent László és Moldva kapcsolatáról, az ernyei klenódiumokról, Szováta egykori híres vendégeiről, Uz Bence lakóhelyéről, a régi udvarhelyi piacok hangulatáról is olvashatnak a kötet hasábjain. Többek között Márton Áron püspök jobb kezéről, barátjáról, aztán Nagygalambfalva színész honvédtisztjéről, a magyar országgyűlés harisnyás képviselőjéről, neves mátisfalvi operaénekesről, a Száztagú Székely Férfikórusról, az idén elhunyt Jakab Rozália népművészről, néprajzi gyűjtőről is írunk. Interjúra Melles Endre néptáncművész, a tolókocsiból jótékonykodó gróf Bethlen Anna, Sánta István Csaba fotóművész, a Francia Idegenlégióban is megforduló Bara János, Bogya Zoltán erdélyi hegyi futó, dr. Bara Noémi allergológus és Szakács Ágnes divattervező vállalkozott. Megkapó színfoltját képezik a kalendáriumnak a gyimesi csángókról, Vargyas Ildikó képzőművész magyaros kártyájáról, régi farsangi mulatságokról, korabeli és mai székely életmódról, divatról, a farkaslaki szénégetőkről, Kászonszék palackozott borvizeiről, Székelyföld beszélő köveiről, a fehérszéki iszapvulkánokról, a csinódi Boldogasszony-kápolnáról szóló írások, riportok is. Megannyi hasznos ismeret – legjobb szándékaink szerint – lebilincselő tálalásban, amiből a góbé székely félreismerhetetlen humora sem hiányozhat, pajzán történetekkel, nevettető sírfeliratokkal, adomákkal fűszerezve! Ezúttal sem maradhat el a köszönet azok irányába, akik fotóikkal, ételreceptjeikkel, verseikkel, javaslataikkal hozzájárultak szellemi, természeti vagy éppen az épített örökségben megnyilvánuló értékeink kidomborításához, segítségükre a továbbiakban is számítunk. Szerencsére egyre többen ismerik fel a Székely Kalendárium igazi szerepét, támogatnak célkitűzésünk teljesítésében, ami legfőbb bizonyítéka a választott irányvonal helyes voltának. És biztosíték arra nézve, hogy még hosszú éveken át újabb és újabb kalendáriumokkal tudjuk megörvendeztetni az Olvasót! Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 23.Seregszemlén az erdélyi magyar kutatók és kutatásokAz Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. Az EME különböző szakosztályainak és fiókszervezeteinek tudományos ülésszakára eltérő időpontokban kerül sor, így tulajdonképpen egész november úgymond a tudományoké, sőt: a jog-, közgazdaság- és társadalomtudomány szakosztály október végén tartotta, a művészettörténet szekció pedig december 9-én tartja előadásait. Idén a megnyitót november 24-én, 9 órai kezdettel tartják a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A rendezvényről Bitay Enikő, az EME főtitkára számolt be a Szabadságnak. – Hagyományunkká vált, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s az egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 rendezvényével járult hozzá az egyesület központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához. – Nagyon gazdag a rendezvény, ha csak a számos és változatos programot is nézzük. Mit lehet röviden elmondani ezekről? – A rendezvények változatos képet mutatnak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében, van közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudomány-népszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. Tíz rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlott, illetve lesz megtartva (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Érmindszent, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). Emléküléseket többnyire a fiókegyesületek szerveztek/szerveznek. A gyergyószentmiklósi fiókegyesület Történész konferencia a Szent László emlékév tiszteletére címmel nemzetközi fórumot szervezett, a csíkszeredai fiókegyesület tudományos konferenciát tartott Szent László király erdélyi, székelyföldi kultusza tematikában. A Zilah, Szilágysomlyó és vidéke fiókegyesület Érdmindszenten Ady Endre 140. születésnapja tiszteletére szervez emlékkonferenciát „Engem az én falum vár…” címmel, itt előadások hangzanak el, majd emléktáblát lepleznek le. Az előző évek adatai szerint, több mint félezer érdeklődőt szólít meg a rendezvény, a múlt évben összesen 324 szerző 215 munkáját mutatták be. – Mi a témája az idei tudománynapnak? – A Magyar Tudományos Akadémia javaslatát figyelembe véve az Emberközpontú tudomány idén a téma, igyekszik közelebb vinni a tudomány az érdeklődökhöz, betekintést nyújtani a tudományos élet mindennapjaiba, a legújabb kutatási eredményeket közérthetően bemutatni, s mindemellett terjeszteni a tudományos értékeket. Rendezvényünk fővédnöke hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László akadémikus. Az akadémiát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke fogja képviselni. – Fiatal kutatók is lesznek az előadók között? – Hasonlóan a múlt év sikeres rendezvényéhez, idén is a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Így tizenegy kutatási témába és ezek eredményeibe láthattunk bele, melyek tükrözik a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket. Tizenegy fiatal kutató, tizenegy tudományterületről, különböző intézmények képviseletében tizenegy előadásában mutatja be legújabb kutatási eredményeit, illetve ezek hasznosulását. Betekintést kapunk a biológus kutató által tanulmányozott növény-baktérium kapcsolatába, a fizikus kutató a beltéri radon kutatás jelenlegi romániai helyzetét taglalja, a biológus-agrár-kutató által a mezőgazdasági kultúrák védelméről hallhatunk beszámolót. A rosszindulatú daganatok korszerű diagnózisáról és kezeléséről értekezik a patológus, közgazdász szakértő pedig a pénzügyi viselkedéstan nyitott kérdéseiről szól. A matematika oktatás modern elméleteit tekinti át a felkért előadó. A mérnökkutató a robotirányitási rendszerekről értekezik, az irodalomtörténész pedig Vikár Bélának a magyar-finn kapcsolatok szerepéről tart előadást. A paleontológus kutató a dinoszaurusz korának utolsó felvonását mutatja be a legújabb erdélyi kutatások fényében. A történészkutató a kolozsvári református egyházközség 17. századi gazdálkodásáról, a muzeológus pedig a nagyváradi Római Katolikus Püspökség alakuló egyházművészeti gyűjteményeiről beszél. A tudománynapi rendezvény keretében is sor került a gr. Mikó Imre-emléklapok átadására, a jelentős oktatói és kutatási tevékenységek elismeréseként, illetve a tudományos szakosztályok és kiadványaiban vállalt szakmai tevékenységekért. A központi rendezvény ünnepi hangulatához egy kiskoncert is hozzájárul, az echo by Visszhang oktett lép fel. A rendezvény az EME székházában folytatódik állófogadással, kötetlen beszélgetéssel. – A kétnapos rendezvény másnapján már a szakosztályok szervezik az előadásokat? – Szombaton, november 25-én további hat rendezvény zajlik párhuzamosan, különböző helyszíneken Kolozsvárt, más-más szakterületeket felölelően, a szakosztályok szervezésében. A Nyelvészeti, irodalom-, színház- és zenetudományi kutatások a jövő emberéért tematika a diszciplínák sokfélesége és az intézmények találkozója jegyében zajlik, újdonsága a zenetudományi blokk, amelyet László Ferenc zenetudós születése 80. évfordulója alkalmából szerveznek. A történelem szekció előadásai az idei év történelmi szempontból két kiemelkedő eseményére, az 500 éves reformációra és 150 éves kiegyezésre emlékeznek: Reformáció Erdélyben — történészek és egyháztörténészek világítanak rá többek között az erdélyi szerzetesrendek és a reformáció kapcsolatára, a reformációnak az erdélyi könyvkultúrára és a könyvhasználatra, gondolkodás-, művelődés- és iskolatörténetre kifejtett hatására, illetve más, a reformáció vonzáskörébe tartozó kérdésre; Az osztrák-magyar kiegyezés a szimbolikus politika tükrében — a politikatörténeti kézikönyvek lapjairól jól ismert esemény és a kiegyezéssel kezdődő korszak újragondolását tűzi ki célul olyan esettanulmányok segítségével, amelyek középpontjában ezúttal a szimbolikus kérdések állnak. Az Erdélyi Természettudományi Konferencia keretében hagyományosan a biológia, fizika, földtudományok, kémia és környezettudományok szekciókban tartanak előadásokat, illetve poszterbemutatókat. Az Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztály Kolozsvári fiókjának tudományos rendezvényén előadások hangzanak el változatos témakörben, amelyek aktuális egészségügyi, kezelési, etikai és közegészségügyi problémákat vetnek fel. A XVIII. Műszaki Tudományos Ülésszak nemzetközi fórumán idén is jelentős intézményközi projektek, együttműködések eredményeit ismerhetjük meg. Nyolc egyetemről, négy kutatóintézetből összesen negyvenkét szerző huszonkét előadását mutatja be. A rendezvény keretében a Jenei Dezső emléklap átadása ünnepélyes keretet biztosít az erdélyi magyar műszaki tudományosságért kifejtett tevékenység elismerésére. Az Emberközpontú elméleti és alkalmazott agrártudomány című rendezvény célja pedig szakmai fórum biztosítása, amely keretében a magyar ajkú hazai és külföldi, pályakezdő és tapasztalt szakemberei az agrártudomány aktuális kérdéseit, a jövőbeni kihívásokat és javaslatokat fogalmazhatnak meg ezek megelőzésére, megoldására. Mindegyik rendezvény fontos számunkra, jellemzői a szakmaiság, a korszerű tudományos eredmények bemutatása, megvitatása, a tudomány értékeinek terjesztése s mindemellett a tudományos közösségépítés. Az EME kiadványaiból is lehet tájékozódni az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról. Az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom-, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, valamint a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reál tudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják. A természettudományi előadások közlésre javasolt tanulmányai pedig a Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica folyóiratban lesznek terjesztve. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 25.Emberközpontúság a mai magyar tudományosság célkeresztjébenKolozsváron zajlik a Magyar Tudomány Napja Erdélyben fórum A Protestáns Teológiai Intézet felújított dísztermében nyitották meg tegnap délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) szervezésében és Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke fővédnöksége alatt, a tizenhatodik alkalommal megrendezett A Magyar Tudomány Erdélyben fórumot. A rendezvénysorozatot, konferenciák és tudománynépszerűsítő előadások formájában, Erdély-szerte tizenhat akció előzte meg Kolozsváron, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Érmindszenten és Sepsiszentgyörgyön. A résztvevők hazai és anyaországi neves tudósok, kutatók vagy fiatal szakemberek, akik közösen vallják a rendezvény idei mottójául választott emberközpontú tudomány értékei terjesztésének fontosságát, és a kétoldali szakmai kapcsolatok ápolásának nélkülözhetetlenségét. A tegnapi megnyitót plenáris előadások követték, ma pedig több helyszínen szekcióülések zajlanak. A megnyitón Sipos Gábor EME-elnök a rendezvény mottójával (Emberközpontú tudomány) összhangban álló plenáris előadásokra hívta fel a figyelmet, amelyek nem annyira a szakemberekhez, hanem az érdeklődőkhöz szólnak. Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke hasonló észrevételt fogalmazott meg, arra emlékeztetve, hogy 1825. november 3-án ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak évi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és 2003 óta törvényes előírás a magyar tudomány napjaként megünnepelni, amihez az EME 2002-ben csatlakozott. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Simon Edina konzul köszöntötte a fórumot, kiemelve, hogy „a tudomány megismerhető, rólunk szól”, és társadalmi támogatottságát időnként az elért eredmények felmutatásával kell viszonoznia. A közösség felelőssége pedig abban áll, hogy miként hasznosítja a tudományos értékeket. Dávid László a Sapientia EMTE rektora azt hangsúlyozta, hogy intézménye jó tudású, elkötelezett magyar egyetemi közösséget termelt ki, sok fiatal tehetséget volt képes itthon tartani. Markó Bálint a BBTE rektorhelyettese elmondta: a diákok számára fontos munkájuk eredményeinek ismertetése és elismerése. Csoma Botond képviselő Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, aki a politikai szempontból zavarosnak ígérkező jövő év kapcsán egy százfős lista kidolgozását és közzétételét említette meg. A lista azok névsorát tartalmazná, akik romániai magyar irodalmárokként, művészekként, sportolókként, társadalom- és az egzakt tudományok művelőiként életművűkkel tagadhatatlanul hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Őrségváltásra is sor került: nyugalomba vonulása miatt Tarnóczi Mariannt, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken át ápolta az erdélyi tudóskapcsolatokat, virággal és emlékalbummal búcsúztatták, és köszöntötték a helyébe lépő Morvai Tündét. Bitay Enikő EME-főtitkár ismertette a rendezvénysorozat programját, amelyet a szakmaiság és ismeretterjesztés jellemez. Az összesen 406 szerző 304 előadása utólag kiadványokban is elérhetővé válik. Ezután plenáris előadások hangzottak el az alkalmazott biológiai kutatásokról, a beltéri radonkutatásról és aktuális élelmiszer-előállítási kérdésekről. A fiatal kutatók és oktatók elismerése a hagyományos gr. Mikó Imre-emlékplakettel az idén a következőknek jutott: Gobesz F. Zsongor (építészet), Szacsvai Kinga (fizika), Mezei Tibor László (orvostudományok). A Visszhang kórus minikoncertje színesített az ünnepséget. Tegnap még nyolc plenáris előadás hangzott el, ma pedig szekcióülésekkel zárul A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 16. fórum. Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
